A Turisták Lapja című folyóirat 1941-es számában a salföldi pálos kolostorrom karácsonyi legendáról írt Dr. Margittay Rikárd.
“Az idén elhatároztam, hogy felkeresem a kevéssé ismert salföldi kolostorromot, melyről az egyik kalauz (Sziklay) azt írja, hogy „hegytetőn” van, a másik (Dornyay) hogy „völgyben” található a Balaton zalai oldalán, nem messze a Badacsonytól. Egy derűs vasárnap tehát átkirándultunk a túlsó partra vasútmérnök sógorommal s feleségemmel s Ábrahámhegy fürdőtelepén leszállva a vonatról, nekiindultunk északnak az erdők felé. Az út előbb a Balatonba siető Burnóti patak mentén vezet, melynek partja oly gazdag festői részletekben, hogy két piktorral is találkoztunk, akik állványaik mellett ülve rögzítették vászonra e romantikus zalai hegyvidék nem mindennapi szépségeit. De régészeti szempontból is érdemes a megtekintésre e patak, mert annak medrét a hagyomány szerint Probus római császár ásatta, mikor a közeli Káli-medence Kornyitó nevű vizét e csatornával csapoltatta le. Régészeink azonban még ősibb időre, a bronzkorszakba teszik a még most is látható völgyzáró gát korát, tehát már a történeilemelőtti korszak embere is lakott e gyönyörű helyen. Igen ám, de mire idáig érkeztünk, véget is ért a tudományunk. Sehol az úton ember nem járt, a nagykiterjedésű szőlőskertek mélyén némán állottak a távoli villák. Egy völgykatlan alján voltunk, ahol útmutató táblák híjján nem igen lehetett tájékozódnunk. Szerencsére mégis, szembetalálkoztunk egy kisőrsi „polgárral”, Dózsa Ferenc urammal, aki azután nagyszívesen, el is kalauzolt bennünket a romhoz. Előbb átvezetett a patak jobbpartjára, ahol egy mély vízmosás köves árka kezdődött, ezen haladtunk mindig feljebb nyugatnak egy magas jegenyefa irányában, mely a hegy gerincéről már ide látszott. Mintegy félórás kapaszkodás után fel is érkeztünk egy fensíkra, melynek sziklás tetején valóságos szederbokor-dzsungel fogadott. A nagyszemű fekete gyümölcs éppen érőben volt s nem mulasztottuk el, hegy ez — úgylátszik, senki által nem méltányolt kitűnő s itt őshonos vadontermő gyümölccsel felüdítsük magunkat. A fensíkról letekintve balról végnélküli erdőség, jobbról a Káli-medence tűnt szemünkbe, melynek peremén egymás mellett fehérlettek Salföld, Kékkút, Kővágóörs, távolabb Köveskálla fehér házai és templomtornyai. Kolostorromnak azonban semmi nyoma.
A kolostorrom nyugati bejáratánál, 1940-es évek
A gyönyörű kilátást nyújtó sziklatetőről csak egy hófehér utat láttunk, mely Salföld irányából az erdő felé közeledve, bizonyára az innen nem látható Balatonhoz vezetett. A síkos, füves hegyoldalon erre az útra kellett leereszkedni s mind mélyebbre hatolva a ritkás, rejtelmes fényű erdőbe, először egy hosszú itatóvályúkkal ellátott s fakorláttal körülvett mély csordakutra akadtunk s mellette hatalmas, faragott kövekből épített marhaakolra, majd tovább menve, az erdő áhítatos csendjében, egy mesterségesnek látszó dombon újabb félóra múlva megpillantottuk a templom s kolostor romjait.
A romokat körüljárva láttuk, hogy a templomnak még mind a négy fala áll, de boltozata beomlott; a hajóban és szentélyben is magas fák nőttek s akadályozták a fényképezést. A be-járati kapu egyik sarkát is elhordták már, úgylátszik az akol építéséhez, miáltal az északi fal most leomlással fenyeget. A gótstílű lóheredíszes ablakok azonban még a déli falon megvannak, s a támpillérek is épen állanak. Az észak felé hozzáépített kolostor alapfalai is láthatók, számos gödör közepette, melyeket valószínűleg a kincskeresők ásói mélyítettek. A templom, hosszát kb. 25 m-re, szélességét 8-9 m-re, magasságát 7-8 m-re becsültük. Az oklevelek szerint a templom már a XIV. század elején állott s valószínűleg pálos szerzeteseké volt. A helyszínen ismerős Dózsa uram elmondotta, hogy a rom csak 1830 táján jutott ily szomorú pusztulásra, amikor az akkori Csigó nevű földbirtokos köveit építkezésre szedette széjjel. De elmondott Dózsa uram egyebet is, miközben a hűvös domboldalon leheveredve együtt költöttük el a velünk hozott elemózsiát. Előrebocsátom, hogy nem hiszek a kísértetekben s a kedves olvasóra bízom, mit higgyen el bátyámuram előadásából…
AZ ÉJFÉLI MISE
Tavaly karácsonykor hazafelé tartva a kisörsi szőlőhegyből, eltévedt a sötétben s már éjfélre járt az idő, mikor a kolostorrom közelébe ért. Feltűnt neki, hogy valami különös, derengő világosság fényeskedik a fák között s mintha belülről égő gyertyák fénye rajzolta-volna a falak árnyékát a hóra. A szentély felől csengetyüszó hallatszott s furcsa árnyékok imbolyogtak a fénysávok között. Ö megrettenve húzódott egy vastag fatörzs mögé s akkor látta, hogy a havas erdő éjszakájában nyulak és őzek állanak a világos templomajtó előtt s a kitört ablakívek párkányán fészkelő madarak felriasztva, nyugtalanul repkedtek ide-oda. Bent a templomban pedig látta a régi padokat, száz év előtti ruhákba öltözött emberek ültek bennük, arcuk ráncos, hamuszínű. Az oltár előtt szakállas, fehérkámzsás barát misézett, akihez egy előkelőnek látszó öregúr közben mindig odaszólt: „Ámen, Gáspár atya, ámen” … Dózsa uram megesküszik rá, hogy ez a régi földesúr volt, aki a templom köveit széthordatta s ezt a bűnét kell jóvátennie azzal, hogy karácsonyéjszakán ki kellett szállnia sírjából s meghallgatni Gáspár atya éjféli miséjét ... Megvallom, akkor mosolyogtam ez elbeszélésen, mikor azonban itthon megállapítottam, hogy a magyarországi pálos szerzetesrend utolsó tagját csakugyan Kristóffy Gáspárnak hívták s 1845 körül halt meg, kezdett a dolog előttem is különös színben feltűnni…”
A MÁRIA MAGDOLNA PÁLOS KOLOSTORROM
A Mária Magdolna pálos kolostor (középkori nevén: Kőkut sancte Maria Magdelene) romjai a mai Salföld község határában, a községtől délre, a Balatontól északra, az Ábrahámhegy felett húzódó hegyhát erdős gerince mögött, az erdőben találhatók. Ezért a kolostor maradványai a magyar művészettörténti és helytörténeti irodalomban salföldi pálos kolostor néven ismeretesek.
