A Mária Magdolna pálos kolostorrom

A Mária Magdolna pálos kolostor (középkori nevén: Kőkut sancte Maria Magdelene) romjai a mai Salföld község határában, a községtől délre, a Balatontól északra, az Ábrahámhegy felett húzódó hegyhát erdős gerince mögött, az erdőben találhatók. Ezért a kolostor maradványai a magyar művészettörténti és helytörténeti irodalomban salföldi pálos kolostor néven ismeretesek.

Az első írásos említése 1263-ból származik, kőkúti kolostorként jelölik. A középkorban a Balaton felvidéknek ezen a részén feltehetőleg két középkori település volt, Alsó- és Felső-Kőkút. Az egyik település a térséget uraló család — Köveskúti vagy Kőkúti család lakhelye volt. A családban állandóan visszatérő személynév — valószínűleg a család egyik köztiszteletben álló alapító ősére való tekintettel — a Sal név, mely a Saul keresztnévből származott. Ezzel magyarázható, hogy a XVI. században az itt elhelyezkedő települést már Salkőkútként is említik, a későbbiekben pedig Salföldként.

A kolostort feltehetően a kőkúti „Sal család” alapíthatta a pálos rend számára. Az épületegyüttes legkorábbi része a mai templom hajója. Ezen a helyen még a pálosokat megelőző időben kis román templom állhatott, melyet a kolostor megalakulásakor a szerzetesek feltehetően átépítettek. A kolostor nagyméretű, gótikus átépítése valószínűleg a pálosok második letelepedésével kapcsolatos a XV. század közepe táján. A korábbi templom szentélyét elbontották és egy lényegesen hosszabb, a hajóval azonos szélességű új későgótikus szentélyt építettek. A szentély mellett, amelynek boltozati rendszeréről csak feltételezéseink vannak, dongaboltozattal fedett, kis sekrestye és kápolna készült. 

A kolostorépület legkorábbi része a templom hajójához csatlakozó, ma nyugati szárnyként szereplő szakasz. Az épület lehetett emeletes is, miután az udvari falmaradványok egy lépcsőfeljáró helyére engednek következtetni. A kolostort a történeti adatok szerint a XV. század 80-as éveiben elhagyták a pálosok, mégis az egész együttes legnagyobb szabású építkezésére az 1500-as évek elején került sor. Ekkor nyerte el a kolostor mai ismert alaprajzi elrendezését, és az ásatások során előkerült gazdag, későgótikus részletképzéseit. Az épületegyüttest a Balaton-felvidéken a nagyvázsonyi építkezések nyomán kialakult és elterjedt formáknak megfelelően építették. 

A templom szentélye a nagyvázsonyi boltozatokkal azonos szerkezetű, de sokkal gazdagabb, új hálóboltozatot kapott. Ebből az időből származik a tempomhajó és szentély közötti diadalív leszűkítése is, valamint a maradványok alapján rekonstruálhatóvá vált szentélyablakok mérműve. 

Ekkor alakult ki a sekrestyéhez alkalmazkodó, nem egészen szabályos kerengős udvar körül a kolostor négy épületszárnya. Az épület elrendezése az alábbi volt: a bejárati kapu az északi oldalon, a kerengő nyugati részének folytatásaként épült, kis előtérbe nyílott. A nyugati szárnyat az egy középpillérre boltozott mennyezetű, szabad tűzhellyel felszerelt konyhahelyiség, valamint az innen fűthető ebédlő foglalta el. A kerengő északi szárnyának padlószintje, a terepadottságok függvényeként alacsonyabb volt, mint a többi részeken. Innen nyílottak ugyancsak a lejtős terephez alkalmazkodva a kolostor alárendelt, gazdasági helyiségei: egy valószínűleg kamrának használt tér és a pincelejárat, ahonnan a két pincébe lehetett bejutni. A kolostor egész keleti szárnya alatt hatalmas borospince húzódik, ennek nagy, íves boltozott kapuja ma is látható. A szerzetesek lakóhelyiségei a kolostor keleti szárnyának emeleti részében lehettek, amely az udvar felől földszintként közelíthető meg, ezenkívül a nyugati szárny feltételezett emeletén.

A kolostor pusztulása a XVI. században kezdődött el. Miután a szerzetesek elhagyták, üresen állt, az időjárás és a történelem viszontagságainak kitéve. A XVIII. századtól falaiból épültek a környékbeli borospincék, gazdasági épületek, az középkori falu helyén létrejött Salföld község házai. Rómer Flóris a XIX. század második felében már teljesen romosán látta.

A salföldi kolostorrom területén először 1959-ben végeztek feltárásokat. Nagyobb eredményeket azonban az 1962-es feltárások jelentettek, Sági Károly vezetésével. Ekkor tisztázták az épület alaprajzát, illetve több lelet is előkerült – kerámiák, kályhacsempék, sírok a szentélyből.

István bíboros szerpap 1475-ben – a kolostor második fénykora idején – a Szent Mária Magdolna tiszteletére szentelt kolostortemplom javára búcsút engedélyezett. Az évszázadokig üresen álló kolostorban, 500 év után, 1989-ben tartottak újra misét, feltámasztva a búcsú hagyományát, a kolostortemplom védőszentjének, Mária Magdolnának ünnepét. 2019-ben ünnepeltük az újkori búcsú 30. évfordulóját.

Irodalom:

Békefi Remig: A Balaton környékének egyházai és várai a középkorban (Budapest, 1907)
Dornyay Béla-Vigyázó János: Részletes Magyar Utikalauzok, Balaton és környéke (Budapest, 1934)
Gyöngyösi Gergely: I. Remete Szent Pál remetetestvéreinek élete (Budapest, 1998)
Kovacsics József szerk.: Veszprém megye helytörténeti lexikona (Akadémiai kiadó, Budapest, 1988)
Holub József: Zala megye története (Pécs, 1929)
Koppány Tibor: Későgótikus építészet a Blatonfelvidéken (in A Veszprém megyei Múzeumok közleményei 1964)
Pesty Frigyes: Magyarország helynevei történeti, földrajzi és nyelvészeti tekintetben, I. (Budapest, 1888)
Récsey Viktor: Balatonvidéki régészeti kutatásaim (Veszprém, 1895)
Sági Károly: A salföldi Mária Magdolna kolostor (előadás kézirata, 1993)
Sch. Pusztai Ilona: A salföldi Mária-Magdolnáról elnevezett pálos kolostor. 1967
Somogyi György: A salföldi pálos kolostorrom – Fölfedezett örökségünk (2014, 2015, 2019)
Bakay Kornél-Kalicz Nándor-Sági Károly: Magyarország régészeti topográfiája (Budapest, 1966)
Török József-Legeza László-Szacsvay Péter: Pálosok (Mikes kiadó, Budapest, 1996)